Végre a hideg után előjött a nap:) Meg az életkedvem is....ma egy szép matek karót kaptam de sebaj..majd javitok.
Most ennyi mert más épp nincsen...ez vanés kész...
"Félelmetes...érzések, emberek, akik olyanokat tesznek amik összezavarnak hirtelen...amikre nem készültem fel, és mégis megmaradnak, mert elraktározza gondosan azt az elme, mert tudja, még fontos lehet...
Csak megyek az utcán, és nézem az embereket, az arcukat, látom, hogy nevetnek, és ilyenkor újra szembesülnöm kell saját szomorúságommal, a szívem nyugtalan zakatolásával. Nem vagyok irigy rájuk, nem kívánom, hogy ők is magukba engedjék a magány lehangoló törekvését, egyszerűen csak fáj valami, amit ha akarnék megtudnék magyarázni, de nem akarok, és nem akarom, hogy elmúljon ez az érzés.
Nem várok segítséget senkitől, mivel tudom, hogy nem kaphatok, de néha akaratom ellenére, vagy éppen tudatosan törnek elő belőlem a figyelemfelkeltő jelek, melyeket sejtető szavak formájában próbálok közölni,mindig ügyelve, hogy ne áruljak el túl sokat. Sokszor mégis úgy érzem, hogy átléptem egy bizonyos határt,hogy túlságosan is megnyíltam valaki felé,pedig nem lett volna szabad.
Rossz érzés állandóan szerepet játszani, hisz ezt teszem, vagy talán mégsem? Amikor másokkal vagyok, beszélek, minden rendben van, nevetek, és gyakran el is felejtem minden gondomat. Azonban szörnyű az az állapot ami a boldog percek után következik. Az üresség. A tomboló fájdalom, fizikálisan érezni ahogy remeg a szívem, ahogy szorít, és én majd megörülök. Nehéz elviselni ezt a gyors váltást. Azt, hogy egy jól sikerült nap után nem úgy fekszek el aludni, hogy milyen jó napom volt, minden rendben, sőt ellenkezőleg. Első gondolatom az, hogy újra egyedül vagyok, egy világban, ahová nem tartozom igazán.
Ilyenkor legtöbbször csak állok az ablakom előtt, kezemet rátapasztom a hideg üvegre, és üres tekintettel bámulok kifelé. Nézem a fákat, a kék eget, de csak azt tudom, hogy nem akarok kimenni, hogy lássanak, most nem. Egyedül akarok lenni, némán tépelődni a magam, s a világ problémáim. Igen, elbújni, csendesen sírni, és nem hallgatni vigasztaló szavakat. Akkor miért vágyok rájuk mégis? A segítséget nem akarnám elfogadni, nem látom a kiutat, és nincs aki megért. Talán soha nem is lesz, pedig erre nagyon vágyom. Egy ember, kinek nem kell megmagyaráznom a hulló könnyeket, a néma hallgatást, aki érti az apró jeleket, és ő csak figyel, átölel, s hallgatja szívem minden dobbanását. Ilyen ember valószínűleg nincs, de olykor jobb, ha az álmok csak álmok maradnak. Be nem teljesülő, távoli képzetek, nem létező végtelenek... "
